El jardín de la luz

Andi: Benne vagyok. Mikor érsz rá?

Én: Leginkább mindig.

Andi: Leginkább mindig? Történt valami amiről lemaradtam?

•

Tekerjünk egy kicsit vissza az időben és vizsgáljuk meg az akkori helyzetet.

Amikor iskolába jártam, legyen az általános, szakközép vagy fősuli, nem igazán kellett azon agyalnom, hogy szerezzek barátokat és, ami még fontosabb, hogyan tápláljam a társasági kapcsolataimat, hogy azok igazán életteli, ragyogó és gyümölcsöző baráti viszonnyá váljanak. Egyszerűen csak bementem az osztályterembe és ott voltak. Mindent megbeszéltünk, vagy a szünetben, vagy az órák alatt, vagy tanítás után. Nem volt kötelesség, mint ahogy azt sajnos felnőttként néha éreztem.

Nincs nagy létszámú baráti köröm, nem járok el minden szombat este szórakozni, nem igénylem, hogy folyamatos kapcsolattartást. De ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem őket eléggé.

Gyakran hallottam a Luluból kiözönlő panaszáradatot, hogy mindig ő kezdeményezi a találkozásokat a barátaival. Annak ellenére, hogy tudatában vagyok a “jelenlévők mindig kivételek” szabálynak, nem volt olyan alkalom, amikor ne éreztem volna lelkiismeret-furdalást, amiatt, hogy igazából én sem kezdeményezem a találkozást.

Az életem a munkámnak és a kapcsolatomhoz való ragaszkodásnak köszönhetően egy szabályokkal tele tűzdelt kicsi lyuk lett, amibe nem fért bele az, hogy nyissak a barátaim felé.

Majdnem egy időben azzal, hogy úgy döntöttem, elkezdem felszámolni a saját szabályrendszeremet, Medve úr, aki szánalmas kis életemet legalább széppé és szerelemmel telivé varázsolja, bejelentette, hogy elutazik. Csak pár napra az unokabátyjával Ausztriába.

Azt mondtam neki, azért esik rosszul, mert nem gondolt rám és megint (tavaly is nélkülem volt távol majdnem két hónapig) egyedül utazik. De igazából nem vagyok ennyire önző. Valójában a felismerés csapott arcon, és hasított belém, mint egy jól célzott villám, hogy neki van önálló élete, nekem viszont nincs.

Ezért úgy döntöttem, hogy amíg nem késő, kitárom azokat az ablakokat, amiket eddig zárva vagy legalábbis behajtva tartottam. Hozzáteszem, szeretném, hogy ha ez nem a barátaimmal, de a Medve úrral való kapcsolatomon is érződne. Ráérünk még nyugdíjas életet élni! 🙂

•

Tegnap írtam pár barátomnak, hogy jó lenne találkozni. Andinak is, akivel már legalább egy éve nem láttuk egymást.

Andi: Benne vagyok. Mikor érsz rá?

Én: Leginkább mindig. (Ettől a pillanattól kezdve.)

Andi: Leginkább mindig? Történt valami, amiről lemaradtam?

Igen, történt.  De azt majd elmondom személyesen. Úgy is megkérdezi újra.

Wass Albert egyik novellájában ezt írja: “Vannak dolgok, amikről nem lehet beszélni. Amiket csak önmagával intézhet el az ember.”

Számtalanszor éreztem már én is, hogy szeretnék valamit elmondani, kimondani, megmagyarázni de a gondolatok úgy gabalyodtak egymásba, hogy lehetetlen volt szavakban kifejezni. Néha pedig van rá szó, de az ember inkább összetapasztja a száját, és csak belül, magának suttogja el a megfelelő szavakat.

Az én legtöbbet ki nem mondott szavam a bocsánat.

•

Anyukám szerény lánynak nevelt. Ő maga is élvezi ennek a tulajdonságnak az előnyeit (és hátrányait).  Egész életében barátságos, szelíd embernek láttam, aki valójában nem más, mint egy két lábon járó szeretetbomba. Mindenkit úgy próbált elfogadni, ahogy van, és még, ha voltak is problémái, mindig adott második esélyt. Meg harmadikat is.

Én személy szerint nem örököltem minden cseppjében édesanyám szolidságát. Az én csendességem, inkább egyfajta védekezés lett az évek alatt, és  az elfogadás, megbocsátás helyett már gyerekként táplálni kezdtem  szívemben a harag magocskáit, amik velem együtt növekedtek és mire elértem a felnőttkort mélyen gyökeret eresztettek a lelkemben. Ha kölyökként azt hallottam, hogy valaki bántja a szeretteimet, az mára nem kívánatos személy lett.

Bíráló lettem és ítélkező. Mindenkit (önmagamat is beleértve) lelkiismeret-furdalás nélkül kritizáltam, tökélyre emeltem azt a megalázó és lealacsonyító hangnemet és szóhasználatot, amit olyan embereken fejlesztettem ki, akik nem érdemelték meg.

Még emlékszem arra, amikor először szólalt meg a lelkiismeretem. A munkahelyemen történt. Itt állt előttem egy számomra teljesen ismeretlen ember és én már az első pillanatban készen álltam az ítélettel. Szájhúzással és flegmasággal jeleztem számára, hogy mennyire nem tartom semmire. Aztán egyszer csak azt kérdeztem magamtól, hogy ki vagyok én, és miért ítélem el, azt sem tudom, hogy kicsoda, nem tudok róla semmit. Amikor visszajött már mosolyogtam rá.

Azóta is sokszor kellett küzdenem a lelkiismeretemmel, gyakran kapom magam azon, hogy bunkón szólok a munkatársaimhoz és még mindig van olyan, amikor lekezelően beszélek másokkal. Úgy buggyan ki belőlem, mint valami gennyes fekély, megfertőzve minden apró próbálkozást.

Mellét, ordítozva verő majomnak látom magam néha.

Talán soha nem fogok tudni bocsánatot kérni azoktól, akiknek sikerült két lábon járó tankként beletaposni a lelkébe, de a fő célom nem is ez. Inkább arra vágyom, hogy ne bántsak meg több embert és ha nem is tudom kigyomlálni magamból a negatív érzelmeket, csak azon csattanjon a nyelvem, akivel szemben meg kell védenem magam.