Wass Albert egyik novellájában ezt írja: “Vannak dolgok, amikről nem lehet beszélni. Amiket csak önmagával intézhet el az ember.”
Számtalanszor éreztem már én is, hogy szeretnék valamit elmondani, kimondani, megmagyarázni de a gondolatok úgy gabalyodtak egymásba, hogy lehetetlen volt szavakban kifejezni. Néha pedig van rá szó, de az ember inkább összetapasztja a száját, és csak belül, magának suttogja el a megfelelő szavakat.
Az én legtöbbet ki nem mondott szavam a bocsánat.
•
Anyukám szerény lánynak nevelt. Ő maga is élvezi ennek a tulajdonságnak az előnyeit (és hátrányait). Egész életében barátságos, szelíd embernek láttam, aki valójában nem más, mint egy két lábon járó szeretetbomba. Mindenkit úgy próbált elfogadni, ahogy van, és még, ha voltak is problémái, mindig adott második esélyt. Meg harmadikat is.
Én személy szerint nem örököltem minden cseppjében édesanyám szolidságát. Az én csendességem, inkább egyfajta védekezés lett az évek alatt, és az elfogadás, megbocsátás helyett már gyerekként táplálni kezdtem szívemben a harag magocskáit, amik velem együtt növekedtek és mire elértem a felnőttkort mélyen gyökeret eresztettek a lelkemben. Ha kölyökként azt hallottam, hogy valaki bántja a szeretteimet, az mára nem kívánatos személy lett.
Bíráló lettem és ítélkező. Mindenkit (önmagamat is beleértve) lelkiismeret-furdalás nélkül kritizáltam, tökélyre emeltem azt a megalázó és lealacsonyító hangnemet és szóhasználatot, amit olyan embereken fejlesztettem ki, akik nem érdemelték meg.
Még emlékszem arra, amikor először szólalt meg a lelkiismeretem. A munkahelyemen történt. Itt állt előttem egy számomra teljesen ismeretlen ember és én már az első pillanatban készen álltam az ítélettel. Szájhúzással és flegmasággal jeleztem számára, hogy mennyire nem tartom semmire. Aztán egyszer csak azt kérdeztem magamtól, hogy ki vagyok én, és miért ítélem el, azt sem tudom, hogy kicsoda, nem tudok róla semmit. Amikor visszajött már mosolyogtam rá.
Azóta is sokszor kellett küzdenem a lelkiismeretemmel, gyakran kapom magam azon, hogy bunkón szólok a munkatársaimhoz és még mindig van olyan, amikor lekezelően beszélek másokkal. Úgy buggyan ki belőlem, mint valami gennyes fekély, megfertőzve minden apró próbálkozást.
Mellét, ordítozva verő majomnak látom magam néha.
Talán soha nem fogok tudni bocsánatot kérni azoktól, akiknek sikerült két lábon járó tankként beletaposni a lelkébe, de a fő célom nem is ez. Inkább arra vágyom, hogy ne bántsak meg több embert és ha nem is tudom kigyomlálni magamból a negatív érzelmeket, csak azon csattanjon a nyelvem, akivel szemben meg kell védenem magam.
